L'internationale sera le genre humain
  És nemzetközivé lesz holnapra a világ!

32.szám
2014 október,november, december

pdf Nyomtatás Küld E-mail -ben Statisztika 

 

Rigó Béla:

 

            GYEREKVERSEK, KAMASZVERSEK

 

 

Tavaszi futóverseny

 

 

Vége a télnek. Látod az égnek

fellege foszlik, tágul a kék.

Olvad a hó is, lábad a jó, friss

fűre szaladni hívja a rét.

 

Nézd csak, az őz nekivág a mezőnek,

tán valahol buta vizsla csaholt,

fürge a lába, nem érsz a nyomába.

tompora alján villog a folt.

 

Mennyi a móka, ravaszdi a róka,

hajtja lopózva a tapsi nyomát.

Szökken a nyúl magasan belenyúlva,

s eltűnik egyszer a csermelyen át.

 

Ugrik a széles árkon a ménes,

vág a patája a fűbe csapást.

Trappol előre a jó levegőre.

Döndül a mélyben a szívdobogás.

 

Régi fa odvából lopakodván,

surran a mókus, hajlik az ág.

Cuppan a béka, a tó ivadéka,

húznak utána a sárga kacsák.

 

Lent tovaárad a tarka bogárhad,

el sose fárad, nem kesereg.

Futva bejárja a fűközi pálya

útjait újra a hangyasereg.

 

Hív ma a távol, semmi sem gátol,

szinte magától lendül a láb.

Fut, fut a szél is, fuss, futok én is.

Fuss bele, fuss ide, fuss te tovább!

 

 

 

 

 

 

Óradal

 

Hallgassanak meg, kérem

- a karóra dalolt -,

dédapám réges-régen

egy homokóra volt.

 

Percei hulltak egyre,

míg végül is lejárt,

de mindig újrakezdte,

és mindig fejre állt.

 

De feltörvén a mélyből

- büszke rá módfelett -,

mindhárom gyermekéből

már ingaóra lett.

 

Toronyórának tették

az elsőt – szép e rang.

Hitték szavát, követték

- ember és nagyharang.

 

A másik is kirukkolt.

Hogy megszeressük őt,

félóránként kakukkolt.

Így mérte az időt.

 

Legkedvesebb a lánya

volt neki mindazért,

ki talpig porcelánba

öltöztetve – zenélt.

 

Apám egy utcasarkon

mint villanyóra állt,

őt bámulta kitartón,

ki randevúra várt.

 

Anyám egy fáradt vekker,

álmokkal van tele.

Szorong, hogy jön a reggel,

s felsír hajnalfele.

 

A bátyám stopperóra.

Száz verseny és rekord

emléke rárakodva,

mint por és rozsdafolt.

 

 

 

Mézeskalács huszár

 

 

E ballada rég körbe megy,

és szájról szájra jár:

élt, éldegélt, megtörve egy

mézeskalács huszár.

 

Forsriftosan előre int,

hős kardja vívni kész;

ám csizma, csákó, mente mind

csak liszt és tiszta méz.

 

Míg más huszár jön, harcba száll,

emészti őt harag

mért nem talál rá hős halál.

Nincs, ki belé harap.

 

A polcon itt csak szobadísz.

Tudja a reglamát:

Eltűnt mellőle sorba’ tíz…

Senki se reklamált.

 

Búsong szegény. Mi végre sült,

s lett másnál édesebb,

ha eddig meg sem sebesült?

Borítsa végre seb!

 

Harapja fog, ő nem nyafog,

és várja végre száj!

Ha menni kell, az menni fog.

Ezért lett ő huszár.

 

Balsorsa végre jobbra vált,

látott egy dundi nőt,

Bajszintott rá és kackiált,

és az megvette őt.

 

Aztán az édes mennybe ment

mert végül így muszáj!

Dalolja ezt egy regiment

mézeskalács huszár.

 

 

 

 

 


    Tanárcsúfoló

 

Földrajztanár a párjára

fenemódon féltékeny.

Iránytűvel jár után

mindennap a térképen.

 

Vegytan tanár keze-lába,

úgy áll, mint a vegyérték.

Nincsen víz az italában,

maligánra lemérték.

 

Nyelvtanárnak a fejéből

szavanként megy ki a gőz.

Neki mindegy, orosz, német,

Azt tanuljuk, aki győz.

 

Rajztanárnő szépre vágyik

iskolánkban napestig.

Mi csupán a papírt festjük,

ő magát is kifesti.

 

Matek tanár háztartása

havonta új egyenlet.

Azért van; hogy a megoldás

végül sose legyen meg.

 

Magyar tanár e-mail-jére

a múzsáktól jön a drót.

Nemrég ő is lírát költött,

Ma inkább csak eurót.

 

 

Töri tanár... neki aztán

van szüksége velőre.

Ami volt, azt  honnan tudná

másképp mindig előre?

 

Biosztanár nyögve és a

hímnő ivarsejtekig.

Hogy röhögnek rajta, ebből

úgy véli, hogy sejthetik.

 

Tornatanár a korlátról

talajra hull maholnap.

Gyűrűt húztak az ujjára,

Jön egy nehéz gyakorlat.

 

A fizikatanár végre

megértette két hete:

út-erő a munka, ám a

bérnek nincsen képlete.

 

Énektanár hogyha fürdik,

ül dalolva a lében.

Hogy kimossa, mit naponta

ordítunk a fülébe.

 

Igazgató imádkozhat,

Ő a suli alapja,

Templomlépcsőn ül naphosszat,

mellette a kalapja.

 

 

 

Dilis madarak

Morgenstern Krisztiánnak

                       Madárdalom

                      vad ártalom

 

Apacsirta

– Ősi fegyverünk a / csatafirka –

szólt az apacs költő, / Makacs Birka.

Akkor is dalolta, / ha csak írta:

– Indián madár az / apacsirta.

 

Csalógány

A csalógány zenész csalárd.

Csalfán fészkel egész család.

Csak a csőre cseng valódit.

Csodálója nem csalódik.

 

Fecskering

Búsul a kecske kint:

fent nincs már fecskering

elszállt egy meccsre mind.

 

Gilimbgalamb

– Új tornyot keresne

tollas kisharang –

turbékolja este

a gilimbgalamb.

 

Keseregély

Bánatodról többet / te se regélj!

Majd elfújja azt a / keseregély.

 

Spárgarigó

Elült a vihar, mely / sárba tiport.

Száradnak sorban a / spárgarigók.

 

Vakkanár

Fenn a magasba’ jár

a híres vakkanár.

Vakkantgat is, habár

Egyébként ő madár.

Mindig párjára vár,

mert ki kell várnia,

zendüljön végre már

a vakkanária.

 

 

 

 

Légypapír riport

 

 

Megkérdezzük a kispókot,

a kedves Keresztes Kristófot:

– Miből van a viskótok?

– Viskó? Jó, hogy nem kaloda!

Nézz rá! Gyönyörű palota!

Pompás ebédlő-háló,

mint írta egy kiváló

pék-pók szakértő.

Kérdésed tehát sértő.

 

Megkérdezzük a kispókot,

az ínyenc Keresztes Kristófot:

– Szereted-e a rizskochot?

– Mért ne szeretném, istenem,

ha rajta sok légy is terem?

Légy, légy, légy! Tudja pók eszem,

hogy abból én is jót eszem.

 

Megkérdeztük a kispókot,

a szegény Keresztes Kristófot:

(papírunkon egy friss foltot),

magát miképpen bírta

felírni a légypapírra.

De hallgat a mihaszna.

– Na, legyek? Szabad a gazda! –

– Legjobb a pók ragasztva!

 

 

 

Ha egy béka ökörködik

Tanmese három ugrásban

 

 

Először elmesélve

 

Amint azt rég mesélik, élt, éldegélt a béka.

Ős úszóbajnoknak lett méltó ivadéka.

Lelkesedett is érte a tópart meg a láp.

Száz pocsolyarekordot megdöntött legalább.

Kis ebihalból nőtt fel egyetlen nyár alatt.

Csudálják rút varangyok és szép sudár halak.

Mikor versenyre kelve szeli a békelencsét,

Szívének békahölgye hoz mindig szerencsét.

 

Este inasát hívja: - A tálcán hadd legyen

máris lecsapva frissen az álcám vagy legyem! -

Közben nézi a tévét. Ökölvívás. A ring

közepén öklelőzve két bősz ökör kering.

Durván döngetik egymást pofán, szügyön, faron,

Míg letaglózza társát a győztes vad barom.

Ujjong a part. A jókedv most mindent elsöpör.

A békahőst felejtik. Hát éljen az ökör!

Rossz vért szül a hiúság. A béka hajlamos ma

arra, hogy ezt az ökröt laposra széttapossa.

 

Másnap rálel a réten. Legelt a jámbor állat.

Csupán a farkától érte a békát egy találat.

Repült a kába béka, eltűnt a fű között,

de újra talpra ugrott, s megint megütközött.

(Ettől majd szertehullott egy kis családi fészek,

hol egy új jómadárral nőtt a fiókakészlet.)

Ám erre az ütődött még felfújta magát,

Hisz harcában parányi teste csupán a gát.

 

Hogy nem bírta már szusszal, pumpálta az inas.

És hű arája mérte, hogy épp milyen magas.

De füstölgött a pumpa, az inas kimerült.

- Gáz van! – kiált a béka. - Ez az! Most sikerül!

Telefonált a gyárba: - Gáztartály kellene! –

Hozzák. Dagadhat máris a béka külleme.

Fölfuvalkodva jócskán, mutatja végre: - Jó! –

De már az égre röppent az óriás golyó.

 

Épp arra szállt egy gólya. Tudjuk, hegyes a csőre,

s vékony a béka bőre… Kilyukadt egykettőre.

Egy pukkanás!... Azonnal itt véget ér a pör,

Megretten fent a gólya és lent is az ökör.

 

Ebből régóta tudják a kicsik és a nagyok,

Felfújva nő a hólyag. De mégse lesz nagyobb.

 

 

 

 

Lómerickek

        Jelige: Neves nemes

        lovon nevess!

1.

Volt egy ló, úgy hívták: Laci.

Csíkos volt rajta a naci.

        Ha jól begombolta,

        mindjárt azt gondolta:

ô zebra, nem pedig paci.

 

Volt egy ló, a neve Gyuszi.

Gyáva volt és alamuszi.

        Rólam leharapott

        egy kabátdarabot…

Ezért nem jár neki puszi.

 

Volt egy ló, úgy hívták: Hugó.

Négy lába négy izmos rugó.

        Még itt volt, már ott van…

        Kiköt az árokban,

mert dagi, akár egy dugó.

 

Volt egy ló, úgy hívták: Ricsi.

Kedvence volt mangó, licsi.

        Na, meg a papaya…

        Hozta a papája:

– Egyél csak, ne maradj kicsi.

 

Volt egy ló, úgy hívták: Tóni.

Méretre nem volt csak póni.

        Jó lovast talált ma:

        Fődig ér a lába,

lépésbe be tudja tóni.

 

2.

Volt egy ló, úgy hívták: Árpád.

Zabos volt, nem kapott árpát.

        – Ez már egy kelepce,

        nem kell több Verecke! –

nyerített. Zengett a Kárpát.

 

Volt egy mén, úgy hívták: Kenéz.

Magasról mindenkit lenéz.

        Mert egy ló, ha gyarló,

        nem lehet magyar ló

egye csak másutt a penész.

 

 

 

 

 

 Gyáva

 

 

A Hugi a kis hencegő

azt mondja úgyis hercegnő

lesz majd belőle,

máris előre

bámulja magát a tükörbe’

pörögve körbe-körbe.

 

Én meg legfeljebb

valami lovag lehetek,

csapkodhatom a sárkányfejeket

(egymás után hetet).

Pedig amikor egy békát

véletlen eltapostam,

három napig a cipőmet mostam.

 

Ez nem igazság, Mami!

Muszáj bevallani

Neked, de csakis Neked,

hogy verekedni se szeretek.

Lehet, hogy tök lökött vagyok,

de sosem ütök nagyot,

mert sajnálom… Ő persze üt.

 

Hiába!

Tetszik, nem tetszik,

de ha egy fiú nem verekszik

az gyáva.

 

 

 

 

 

A farkas és a bárány

                Zöld mese

 

Lenn a bárány, fenn a farkas

patakparti réten.

Vizet isznak békességben,

akár a mesében.

Ám a fenti farkas lenti

bárányunkat feljelenti,

mivelhogy a fentnevezett

szennyezi a környezetet.

        (Tanulság: itt azok, ezek

        szennyezik a környezetet.)

 

Lenn a bárány, fenn a farkas

áll a régi körben

szemlátomást jó erőben.

Táncoljuk hát körbe!

Sír a birka: - Álnok ál-ok!

Ön fent áll, én lentebb állok!

Így hiába ötöl hatot,

fölfele nem zavarhatok.

        (Tanulság: fent, ha akarják

        őket lentről is zavarják.)

 

Lenn a bárány, fenn a farkas

megy tovább a móka.

Patak sem kell, ürügy sem kell,

fejlődtünk azóta.

Bárányt farkas – Hamm! – bekapja,

piroslik a patak habja…

A hanyagság idevezet,

ne szennyezd a környezetet!

        (Tanulság, jaj, a tanulság:

        szeretjük a bárány húsát.)

 

 

 

 

Elmeséltelek

 

 

Hol volt, hol nem, így kezdődik

régóta már a mese

élt egyszer rég Telek Elek,

s élt, mert róluk énekelek

Emeletes Emese.

 

Ott feküdt az Elek telek

egy dombon a falu felett

addig, amíg nem unt rája

Elek életének párja.

Elváltak a házasfelek,

lett Elekből nyeles telek.

Kijáratért pereskedett.

 

Mindeközben szép Emese

Elek jövendő kedvese

alig hiszem, bár leírom,

nem létezett csak papíron.

Csak tervrajz volt, sok-sok éve

várt, hogy felépüljön végre.

Legyen telke, lelke társa,

kibe alapjait ássa,

kinek drága földje szinte

magától lesz a földszintje.

Végül majd e föld felett

lebeghet az emelet.

Ám ilyen társ ki lehet?

 

Nem voltak ők gyávák, restek,

mind a ketten párt kerestek.

Mesi magát netre tette,

s várt kedvező üzenetre.

Türelmetlen lett Elek,

s mondta: - Inkább csetelek.

Egymást hamar észrevették

csettintett is Elek: - Ez szép!

- Nem tréfa a fele se! –

sóhajtotta Emese.

Mégse tudták összehozni…

- Bár vonzódunk egymáshoz mi,

én nem kezdem, ha Te se… -

vélte Elek, s Emese.

 

Hol lobognak, hol felednek.

Közben már szegény Eleknek

talajt is kell túrnia,

mert berobban Flanci Manci,

a kúria-fúria.

- Palotám lesz! – édeleg.

- De hisz ez csak fél telek!

Kicsi vagy Te még Elek,

sajnálom, de ég veled!

 

Közben kedves Emesénket

is megkérik feleségnek.

Hős gavallér hívja most:

- Don Jeromos de romos.

Bízik benne, hogy tarol

udvarából udvarol.

Háza is volt, büszke vár,

most épp lebontásra vár.

Lesz egy foghíjas telek…

- Épp ide képzeltelek,

itt lakok majd én Veled!

Kell még rád hat emelet. –

Sikolt erre Emese:

- Jaj, ezt inkább rém mese!

 

Közbe csendbe’ Csempe Csenge

vetett szemet Elekre

S szerelméért most esengve

csörtetett a telekre.

Cselezgetve cselekedett,

hozta már a cserepeket,

nézte, elég-e a tégla

- Vágjunk bele, drágám még ma!

- De hol a terv, az engedély?

- Ilyet Te tőlem ne remélj!

 

Közben titkos jeleket

küld Meredek Benedek.

Emesébe szeretett.

- Hozzá mégse mehetek!

Egyik oldalam lebegne

a másik meg be a hegybe…

Ez nem telek! Szakadék!

Úgy érzem, rám szakad épp!

 

Több házból nem kér Elek.

- Inkább már csak csetelek.

- Ne jöjjön – sírt Emese -

értem már a fene se!

Így búsultak, sírdogáltak,

s megint egymásra találtak.

- Ó, Emese – szólt Elek -

Boldog lennék én Veled!

Emese is boldog ettől.

(A további részletektől

olvasónk megkímélem.)

Igent mondtak ímélen.

 

Egybe kelhet ház, telek

indulhat a nászmenet

sorban, ahogy logikus:

kőműves, ács, kubikus,

víz- gáz- villanyszerelők,

s velük van már szem előtt

sok-sok anyag, homok, agyag

beton, kő, fa… gyorsan halad

itt a munka, padlók, falak…

Most már minden tető alatt.

- Valóság vagy, papírlap

édes teher, ha bírlak.

Ki házterv volt, ki telek,

egyek lettünk mi veled,

közösek a hitelek.

 

Végül még egy kis ráadás:

megszületett Garázs Balázs

na meg öccse a Kisbence,

a rég várt kerti medence.

Aztán Hugi, a napóra.

(Neve Nóra, vagy tán Dóra,

majd kiderül virradóra.)

 

Itt véget ér a mese.

Integetnek: - Isten veled! –

a hőseink Telek Elek

és Emeletes Emese.

 

 

 

 

 

 

Karácsonyi ének

 

A verebek, a verebek…

reszketve várják a telet.

Zörgő szél söpri a tereket,

nagy, kormos hópaplant tereget.

Éhesen lármázó seregek

csipkednék vaksin a szemeket.

     És mégis élnek még verebek!

     Szórhatják széjjel a szemetet.

 

Az egerek, az egerek…

cincogva várják a telet.

Nótájuk macskáról kesereg

még jó, hogy elrejt a kerevet,

míg egyszer fönt a tört cserepek

közt már az új tavasz csepereg.

     Bár élnek mezőn is egerek,

     Velük nem cserélnek szerepet.

 

A gyerekek, a gyerekek…

boldogan várják a telet.

Fenyőfát díszít sok szeretet.

Kapnak majd játékot, meredek

drága, szép hóbundás hegyeket.

(S bónusznak családi meleget.)

     Na persze, vannak más gyerekek.

     Azok meg, akár a verebek.

 

 

 

 

 

 

A szerelmes giliszta

 

Egyszer egy szegény

giliszta legény

harminchárom szelvényében

kigyúlt a remény.

Tili-tulipán!

Csak az a talány,

visszanéz-e az a karcsú,

fess gilisztalány.

 

Míg a szívét így gyötörte,

egy szál virág körül körbe,

lankadatlan, mint egy kába,

kergette a leányt karikába,

-kába, -kába, -kába. Kába.

 

Aztán a szegény

giliszta legény

kérlelte a leánykát, hogy

ne legyen kemény.

Hullt a repeső

langymeleg eső,

az se tudta elzokogni,

mily szerelmes ő.

 

- Karcsú tested míg követtem,

jaj, de sok földet megettem!

Bár csak lennék gyűrűs férged,

tízszer annyit is megennék érted,

érted, érted, érted! Érted?

 

Végül a szegény

giliszta legény

bánatától visszhangzott az

egész televény.

- Ő, jaj, szüntelen

rág a szerelem!

Jaj, egész becsavarodtam,

jaj, mi lesz velem?

 

Ám a lányka meg sem fordul,

hanem zordul hátrafordul:

- Hagyjon békét nekem végre!

Én vagyok a maga másik vége,

vége, vége, vége! Vége.

 

 

 

 

 

 

 

Gázkamra-ballada

Miklya Luzsányi Mónikának

Sztehlo Gábor krónikásának köszönettel

 

Ezerkilencszáznegyvenöt.
Lerombolt Budapest.
Sérült a lélek, sebesült
és csontsovány a test.

 

Mégis van, aki boldogan
hálaimát rebeg:
– Túlélt minden halált, Uram,
ezerhatszáz gyerek!

 

Sztehlo Gábor tiszteletes
mégsem nyugszik soha.
Óvni muszáj! Már készen áll
új gyermekotthona.

 

A neve PAX. Békét jelent,
s tán azt, hogy élni jó.
Itt kaphat biztos menhelyet
sok árva kis zsidó,

 

s árva keresztény. Árva mind.
az ólom és a vas
nem válogat. Hát így került
ide a Kisnyilas.

 

Népbíróság ítélte el
az apját: lógni fog.
Anyja sem él. De a kölyök
azért mégsem nyafog.

 

Itt nincs kinek. Itt gyűlölik.
Jogosan. – Jaj, ne mondd! –
Sztehlo Gábor tiszteletes
fejében fáj a gond.

 

– Uram, mikor lesz béke már
bennünk is. Ez megöl.
– Mi ez? – Zajt hall valahol a
mosókonyha felől.

 

Odafut. Beront. Mit talál?
Megáll a józan ész:
az egész banda körben áll,
és mind középre néz.

 

Ott fuldoklik a Kisnyilas.
Egy rossz hokedlin ül.
Füstöl a szája, mert cigit
szív rendületlenül.

 

– Hát te? Mit csinálsz? Hé! Elég! –
Lázálom az egész.
Közben nem mozdul senki sem,
s csak szívja a csibész.

 

– Pszt! – súgják oda – Gabi bá’!
Nem csapunk semmi zajt.
Népbíróság van. Összeült,
ítélt, most végrehajt.

 

– Ítélt? Mi ez? – Gázkamra! Az
ilyennek az dukál.
Fulladjon meg! Mint az apám… –
A kör keményen áll.

 

Már szédeleg az elítélt,
hányna… de nem fut el.
A világból csak annyit ért,
neki bűnhődni kell.

 

(– Bölcs pap, mi lesz? Keress igét
azonnal, erre jót! –)
Sztehlo kikapja Kisnyilas
szájából a bagót.

 

– Ítélet nincs! Aludni! Mars!
Az Úr ítél! Nekünk
nem ez a dolgunk. Érthető?
Nem? Majd beszélgetünk…

 

(– De holnap mit mondjak nekik?
Nagy, érthetetlen Úr,
sorsuk Te írod… Mért ilyen?
Mert mind ebből tanul.

 

Lassan már én sem értelek.
Csak szolgálok Neked… –)
És Sztehlo szedte csöndesen
közben a csikkeket.

 

 

 

 

 

 

Képeslapok nagyinak

 

 

Gólyagaliba

 

– Nagyi, beszélni kell veled!

Mondd meg, hogyan lesz a gyerek!

Anyu ezt úgy magyarázta,

Gólya hozza a kórházba.

Mert a gólyát oda várják,

Gyógyítgatják fáradt szárnyát.

De van gólya? Vagy az mese?

Képen láttam, amúgy sose.

 

– Ha nem láttad, akkor nézd meg!

Van felénk egy gólyafészek.

Két fióka most is várja,

Hogy ebédet hoz mamája.

Papájuk is megjön: „Nesztek!

Kígyót-békát fogtam, esztek?”

– Fúj! – Mi a baj? Ezt szeretik.

Csipszet csak nem adhatsz nekik.

 

– Ezek úgy néznek ki éppen,

Mint a mesében a képen.

– Ez nem mese, bárhogy nézed,

Ez igazi gólyafészek.

– Nincs pelenka itt, se pólya

Csak kis gólyát hoz a gólya…

– Akit majd ő etet, szeret…

– Jó, de hogyan lesz a gyerek?


Beteglátogató

 

 

– Kicsikém, mi a baj? Mi van veled?

Sápadt vagy… zöld vagy… a hangod is rekedt…

Mi fáj? …A torkod? …A gyomrod? …

Nem tudod? Az meg hogy lehet?

– Hagyjad, nagyi! Most fáj az egész gyerek.

 

 


 

Üzenet

 

Mondtad, a házad a te várad.

Mert benne te vagy, aki fárad.

Jaj, Nagyi, csuda jó volt nálad.

 

Éreztem, csak nekem vagy itt.

Játszottunk és kaptam fagyit,

S hozzá még egy vidám nagyit.

 

Ígérted, egyszer még elmondod,

Mért múlnak gyorsan a jó dolgok?

Mért rosszabb annak, aki boldog?

 


Karmester hívogató

 

Nagyi, szegény unokád ma

Egymagában ül a kádba’.

Mert most zuhanyozni restell.

Hallod? Gyere el, karmester!

Vezényelj minden este:

        – Egyet, kettőt, hármat!

        Fejed! Nyakad! Hátad!

        Hasad! Kezed! Lábad!

Kész! Most szökkenj, hopp, előre,

Mint a szöcske zöld mezőbe,

Nagy törülközőbe!

 

Hallod? Csak ülök. Csak ennyi.

Így uncsi tisztának lenni.

 

 


Drága

 

 

Nagyi, figyelj, elmondom még ezt.

Zöldséget vettél az ebédhez.

Így mentünk, ezt mindig szerettem,

Ki a piacra. Csak mi ketten.

Én kaptam cseresznyét, meggyet.

(Kóstolni megtöröltél egyet.)

S te a bódékat körbe járva

Alkudtál répára, karalábra.

S a fejed ráztad: – Nem kell! Drága! –

 

Közben már nem is gondoltál rám

Mert nekem is mondod, hogy „drágám”.

Csak kullogtam a szatyrod mellett.

Drága vagyok. Majd én se kellek.

 

 


Kemény játék

 

 

Nagyi! Sajnos, nagyok a gondok.

Az este a Hugi megmondott.

Aludni mentünk, mind a ketten.

Én éppen az ágyamba vittem

A Brekit, a Cicust, a Macit.

És akkor megláttam a Pacit.

Ott búsult a sötét sarokban.

Egyedül. Fogtam, idehoztam.

Álmodjon csak velünk! Hiába.

Hugi máris azt kiabálta:

 – A Paci nem alhat ott nálad,

Mert a paci egy kemény állat.

Jött az Anyu, rögtön elhitte.

És a Pacit magával vitte.

A folyóson aludt szegény.

Mondd meg, Nagyi, ki a kemény?

 

 


Mi lenne, ha…?

 

 

– Nagyi, játsszál velem!

Mi lennék, ha vízi állat lennék?

Az apu hód.

Nemsokára

összerágja

a hódvárunk.

Erre várunk.

Az anyu vidra.

Fürge, játékos,

És apu szerint

A hódot úgy szereti,

Hogy majd megeszi.

Te szorgos mosómedve vagy,

Akkor is, ha fagy.

A hugi aranyhal.

Bent a szobában.

És én?

 

– Hallod? Játsszál velem!

Mi lennék, ha fa lennék?

Az apu egy szálas jegenye.

Az anyu cseresznyefa.

Szépen virágzik

Meg édes is tud lenni.

Te almafa vagy.

Beosztod magad

Nekünk egész évre.

A hugi karácsonyfa.

És én?

 

– Kérlek, játsszál velem!

Mi lennék, ha bútor lennék?

Az apu létra.

Az anyu csillár.

Te vagy a tűzhely.

A hugi tévé.

Kikapcsolhatatlan.

És én?


Emlékeztető

 

Mi látogattunk, de senki se látott.

A temetőbe vittünk ki virágot.

Kik idejöttek egyszer, egy napon,

Ki voltak írva sok-sok kőlapon.

Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,

De közülünk egyenként itt hagyunk

Valakit mindig…

                    – Akkor elfogyunk?

– Dehogy fogyunk! Van annál több eszünk.

Te is velünk vagy. Még többen leszünk.

– Jó, de velünk, csak mivelünk mi lesz?

Nekem nagyon kell, muszáj tudni ezt!

– Muszáj? Kisöreg, ezt honnan veszed?

– Te mi leszel, ha én apuka leszek?

– Dédi.

         – Azután?

                    – Ükmama. Talán…

Vagy nem is leszek már egyáltalán.

– Nem igaz! Akkor majd csontváz leszel.

Te mondtad, Nagyi, semmi sem vesz el,

Te mondtad, jön majd ásó és kapa,

És akkor már én leszek dédapa,

Aztán ükapa… sorban így tovább.

Én is föld leszek. Te leszel virág.

 

 

 

 

Városmese

 

Amikor elmentek a bulldózerek,

visszalopóztak a házak.

Csend van. Az égen a Hold didereg.

Hol vannak a régi utcák, terek?

Összebújnak és fáznak.

 

– Jó estét, kedves Sarokház Úr!

Megismertem a kéményéről.

– Drága Villácska! Ó, hogy illik

Kegyedhez szép repkény ruhája!

Ne süsse le a spalettáit!

– Jaj, hagyjon! Lássa, megvénültem…

– Ó, hisz alig múlt százhúsz éves!

– De két tűzvész! Meg a háború is!

Szegény uram a bombázáskor…

Azóta foghíjas az utcánk…

 

Amikor elmentek a bulldózerek,

visszalopóztak a házak.

Csend van. Az égen a Hold didereg.

Hol vannak a régi utcák, terek?

Összehajolva vitáznak.

 

– Én itt álltam a templom mellett!

– Hagyja, kérem, a templomot csak!

Jól kibulizta, műemlék lett! –

Rongyos, fehér sziromruhában

sírnak a fák. Őket majd holnap.

Majd jönnek, és követ dobálnak

kis kutunk rémült kék szemébe.

Sóhajt a föld, őt meg leöntik

szürke betonnal, s elfelejtik.

– De jó, hogy ezt már meg sem értük!

 

Amikor elmennek a bulldózerek,

visszalopóznak a házak.

Csend van. Az égen a Hold didereg.

Hol vannak a régi utcák, terek?

Csend van. Nincs magyarázat.

 

 

 

Tanyasi iskolás

 

Kukorica-szárral füstöl a hajnal

boglyakemence alól.

Villog a vályú oldala. Zajjal,

éhesen ébred az ól.

 

Alszik a szél. Fagy búj a csapásra,

mordul a talpak alatt.

Két pisze csizma, egy teli táska

mérik a messze utat.

 

Lesve a távolt barna verandás,

vén, komoly iskola vár.

Tejszínű csöndre tarka zsibongás,

fagyra a szénszagú nyár.

 

S könyvben a képek. Ott a tanító

sem komor, ott mosolyog

jól kipihenve. Járnak az autók,

csengnek a villamosok.

 

Zúg a huzal fönt. Telefonálnak…

Vágtat a hang. Ki beszél?

Rossz hír. A dróton reszket a bánat.

Pár kopasz ágon a szél.

 

Holt cinegék. Két csöppnyi csipongás

hangtalanul a havon.

Megmerevedtek, mint a mosolygás

kék fogú hajnalokon.

 

Kurta nyomokba törve a távolt

tétova lába keres.

Míg okosan lép, arca kifáradt,

és szomorú, öreges.

 

Lépdel… Amíg a reggeli fény át-

vérzik a vatta-ködön,

két szeme fáj. Mint sok kicsi gyémánt,

csörren az útra a könny.

 

 


Vissza a kezdő lapra
 
Ajánlott felbontás: 1024x768  Ajánlott böngésző: IE5, Firefox 1.5 JavaScript és cookie engedélyezés szükséges   WEB mester: RoBIT Bt  E-mail  szerkesztő   Levelezés 
  Statisztika